A királyi családon belüli frakcióharcok az instabilitás periódusát hozták. 1846-ban kiderült, hogy a királynő a gyorsan növekvő hatalmú hadvezér, Jung Bahadur Rana elmozdítását tervezi. Ekkor fegyveres összeütközés tört ki a katonaság és a királynőhöz hű emberek között. Ezután több száz herceget és főnököt végeztek ki az országban. Jung Bahadur Rana győztesen került ki a harcból és megalapította a Rana-dinasztiát. A király hatalma névlegessé vált, a miniszterelnök tisztsége örökletes lett és a tényleges hatalom birtokosává vált. A Ranák britpárti politikát folytattak, segítséget nyújtotta a szipoj-lázadás leverésében 1857-ben (és később mindkét világháborúban). A Terai bizonyos részei visszakerültek Nepálhoz a britek békés gesztusaként, hálából a szipoj lázadás idején az India feletti brit uralom helyreállításához nyújtott segítségért. 1923-ban Nagy-Britannia és Nepál formálisan is barátsági szerződést kötött, ezzel Nagy-Britannia elismerte Nepál függetlenségét.

Az 1940-es évek végén az újonnan kialakult demokratikus irányzatú mozgalmak és politikai pártok kritikával illették a Ranák autokratikus uralmát. Közben Tibetben megerősödött a kínai hatalom az 1950-es években, ellensúlyként India katonai segélyt nyújtott északi szomszédjának, hogy megelőzze Nepálban a kínai befolyást. India támogatta Tribhuvan királyt, aki 1951-ben lépett trónra, és az új kormányt, amely leginkább a Nepáli Kongresszus Párt tagjaiból állt. Ez véget vetett a Ranák hegemóniájának a királyságban. A király és a kormány közötti hatalmi harc évei után a király 1959-ben bevezette a pártnélküli panchayat rendszert. Így kormányozták Nepált 1989-ig, amikor a "Jan Andolan" (Népmozgalom) alkotmányos reformokra kényszerítette a monarchiát és 1991 májusában többpárti parlament alakult.